Rendhagyó módon Wundrelich Józseffel az Erkel Színháznál találkoztunk, hogy még az aznapi Szöktetés a szerájból délutáni próbája előtt beszélgessünk. A színház melletti parkban tett sétánk során József mesélt a készülő előadásról és Mozarthoz fűződő különös kapcsolatáról, munkáról, zenéről, színházról, és azt is boncolgattuk vajon mi az élet értelme? Tartsatok velünk és olvassátok szeretettel a Színházi 10 perc évindító interjúját!
Fotó: Dömölky Dániel
- Az év elején át szoktad gondolni az előző évedet?
Nem mondom, hogy nagy összegzést csináltam, de azért úgy lépésről-lépésre ösztönösen átgondolja szerintem ilyenkor az ember, hogy mi minden történt a családjával, vele az elmúlt évben. Mi az, amit megléptem, mit nem. Mi az, amit sikerült elérnem, megvalósítanom a vágyaim az álmaim közül és mit nem.
- Ha a 2020-as évedet nézzük, merre felé billen a mérleg?
Abszolút pozitív irányba billen a mérleg. Azt gondolom, hogy nagyon hamar sikerült jól reagálnunk erre az új helyzetre. Nekem személyesen is és a családomnak is. Elég hamar megértettük, hogy ez az év valószínűleg ilyen lesz. Nem próbáltunk meg úgy csinálni, mintha minden rendben lenne és lehetne rendesen dolgozni. Egyáltalán nem volt minden rendben 2020-ban. Ezt ki kell mondani! Ezt el kellett fogadnunk! Azt érzem, hogy minden nap igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy tükörbe tudjak nézni, hogy úgy zárjam le a napomat, hogy én mindent megtettem, mint magánember és mint alkotó művész is.
- Az új évben szoktál fogadalmat tenni?
Nem. Napi szinten vannak inkább terveim, ez a munkánkból is adódik. Különösen igaz ez a mostani helyzetben, amikor egy kicsit napi szinten van az is, hogy van-e színház vagy nincs, jöhet-e a közönség előadást nézni vagy nem.
- Mitől lehet a színház ebben a bizonytalan helyzetben mégis egy biztos pont?
Ha őszinte lehetek, akkor a legbiztosabb pont a mi életünkben, hogy nincsen biztos pont és én ezt szeretem. Úgy is lettem színész, hogy alólam éppen akkor kicsúszott a talaj. El kellett akkor engednem tizenhárom év kőkemény hegedűgyakorlást, amire gyakorlatilag kortársaimhoz képest a gyerekkorom ráment egy kicsit. Ugyanakkor nagyon szerettem csinálni, ezért nehéz volt elengedni. Át kellett magamon engednem azt az érzést, hogy lehet, hogy innentől kezdve nem fogok hegedülni, nem ezzel fogok foglalkozni. Az elképzelt jövőmnek egy nagyon-nagy részét el kellett engednem. Ez arra tanított engem, hogy a legnagyobb érték mindig ma van. Ha most egy kicsit kibújik a nap a felhők mögül, akkor most ez a legnagyobb érték. Az, hogy holnap milyen idő lesz, az másodlagos ahhoz képest, hogy most egy kicsit süt a nap. Ezt átfordítva a színházra, én most nagyon boldog vagyok, hogy próbálhatok, hogy dolgozhatok, hogy otthon lehetek a családommal, a kislányommal, a feleségemmel. E szerint élem az életemet. „Ami megtörtént, megtörtént”-idézet Bertolt Brecht: Minden változik című verséből, melyet legutóbb József a VerShaker irodalmi YouTube-csatorna első epizódjában mondott el és osztotta meg a költeménnyel kapcsolatos gondolatait.- (*-a Szerk.). Aminek meg kell majd történnie, az úgyis megfog történni. Nekem az a dolgom, hogy ma megtegyem azt, amit ma meg kell tennem.
Wunderlich József a VerShaker első epizódjának forgatásán
- Most az Erkel Színházban próbálod Mozart: Szöktetés a szerájból című operájában, Szelim basa szerepét. Számodra munka ez a próbafolyamat vagy játék?
Számomra a szó legnemesebb értelmében egy nagyon jó játék. Egyrészt Mozart zeneműve a Szöktetés a szerájból, talán a világ legjátékosabb operazenéje, amit el tudok képzelni. Színpadilag is az egyik legelvetemültebb és legabszurdabb az események alakulása szempontjából. Ezen belül aztán, ha mi még azt a kicsi fricskát, amit hozzá elképzelünk, azt meg tudjuk valósítani, akkor szerintem ez egy nagyon finom kis csemege lesz. Kellemes rezgések vannak bennem ezzel kapcsolatban.
- Te most először játszol az Operában…
Igen, most először dolgozom az Operaházban, de volt már két nagyon meghatározó találkozásom az opera műfajával. Fischer Ivánnal kétszer is dolgoztunk együtt az egyetemi osztálytársaimmal. Az első munkánk a Don Giovanni volt, a második pedig Figaró házassága. Szintén két Mozart darab. Így ez most már a harmadik Mozart operám és imádom.
- Akkor ezek szerint neked Mozarttal dolgod van!
Igen. Hegedűsként is imádtam Mozartot. A zeneszerzők között nekem Bach után mindig ott volt a top tízben. Közben egészen fiatalon kezembe került anyukám jóvoltából a Mozart Breviárium, a zeneszerző leveleinek gyűjteménye. Érdekes, hogy rövid élete ellenére, ez egy elég vaskos anyag. Nagyon sokat levelezett apjával, húgával, és különböző előkelőségekkel.
- A mai világunkból már erősen kikopott a levelezés…
Figyelj, igazából szerintem a vicces levelezéseket az ember el tudja menteni a telefonjára, bár az valóban nem ugyanolyan, de ahhoz ugyanúgy hozzá lehet majd férni száz év múlva. Nem vagyok szkeptikus ezzel a dologgal kapcsolatban. Inkább az a rossz, hogy feldarabolódik az időnk. Az ember két percig ezt csinálja, két percig azt, három percig amazt. Míg azért a régebbi időkben lehet, hogy volt az embernek mondjuk tíz perce, hogy valamit csináljon, azután egy másik tíz perce hogy másvalamit. Ma, ha egy percet rászánunk egy üzenetre az már soknak számít. Mozart levelei attól nagyon elegánsak, hogy úgy küld el bárkit a francba, hogy annak is van bevezetése, tárgyalása és befejezése. Közel áll hozzám a leveleiből sugárzó mozarti személyiség is, az ahogyan egy másodpercig nem tudott rágörcsölni az életre. Szerintem így kell élni.
- Sikerül így élned? Hol tartasz most az életedben, ahhoz képest, amit elképzeltél magadnak?
Semmi konkrétumot nem képzeltem el magamnak, nincsenek merev terveim a távolabbi jövőmmel kapcsolatban. Arra erősen vágytam, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. És szerettem volna családot. Úgyhogy testben, lélekben teljesnek érzem az életemet: van családom, és amit dolgozom, az olyan munka, amit nagyon szeretek csinálni.
- Számodra mit jelent a munka fogalma?
Dolgozni szerintem a világ legcsodálatosabb dolga. Úgy dolgozni, hogy abban élvezetedet leled, az az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Persze minden munkának vannak nehézségei és szépségei. A nehézségei jó értelemben kihívást jelentenek. Az, amikor izgulsz, rengeteg szöveget meg kell tanulnod, amikor fogalmad sincs, hogyan kell felépíteni a karaktert, vagy hogy hogyan fogsz boldogulni a rendezővel vagy a többi kollégával. Ez mind olyan dolog, ami iszonyatosan nagy kihívás és felelősség. Hogyan fogom tudni túllépni saját magamat és az előző alakításaimat ezzel a szereppel. Meg tudom-e lepni a közönséget újra és újra. Ezek a dolgok, egyrészről nagy terhet jelentenek, ugyanakkor minden új kihívás egyfajta bizsergéssel tölt el. Nekem ez abszolút zsigerileg működik. Nem kell külön ízesítőket, meg fűszereket kitalálnom hozzá, hogy mitől lesz ez érdekes és izgalmas. Akkor van az ember jó helyen, ha a munka nehéz részét jóféle bizsergető kihívásnak tudja érezni, a munkának a szép és pozitív részét, pedig az ember teljességében meg tudja élni. Nincs már utána bennem görcs, mert megcsináltam, mindent beletettem. És ha ez kihívás volt, engem ez érdekelt, és mindenemet beletettem, akkor teljes lényemmel tudok örülni annak, hogy megszületett egy új előadás, egy új csapat, egy új szerepformálás.
- Ebbe hogyan illeszkedik bele a nemrégiben megjelent első szólólemezed, a Skizó?
Úgy, hogy minden nap mikor dolgoztam vele azt éreztem, hogy de jó, hogy ezzel foglalkozhatok. Erre a fajta egyedüllevős, kicsit szöszölgetős dologra nekem napi szinten, újra és újra szükségem van. Ez az album úgy született, hogyha volt éppen napi egy-két órám, akkor leültem, zongorázgattam, alakult valami, eszembe jutott egy nóta. Most már kialakult az, hogyha otthon vagyunk, akkor is folyamatos társasági élet van, amit nagyon szeretünk. Ez egy alap létformánk, hogy szeretünk társaságban lenni, éppen ezért lettünk színészek. Hiszen ha a színházban dolgozol valamin, akkor gyakorlatilag reggeltől estig társaságban vagy, még hogyha el is tudsz néha zárkózni az öltöződbe vagy a mosdóba, akkor is alapvetően az az érzésed, hogy egész nap egy társaságban vagy, ahol folyamatosan megosztjátok egymással a gondolataitokat, és ez nagyon jó. Pont ezért, rájöttem arra, hogy néha szükségem van arra, hogy legyen egy-két órám, amikor csönd van, amikor ki tudok szedni mindent a fejemből. Olyan semleges állapotot próbálok meg létrehozni, amikor nyugalmi állapotba kerül a testem, a lelkem, az elmém.
- Akkor ez egyfajta meditáció…
Így van, ezt abszolút úgy kell elképzelni. Ez egy olyan fajta meditáció, ami igazából indirekt. Valahogy én indirekt módon tudom azt elérni, hogyha én mindent kisöprök a fejemből, magamból, akkor az a vákuum, ami keletkezik, azzal be tudom hívni a nyugalmi energiákat, a belső békét. Ehhez nálam hozzátartozik a zene. Ez a zene számomra nagyon közel áll a csendhez, ezért gondolom azt, hogy a jó zene az nagyon közel van a meditációhoz, ahhoz a fajta belső békéhez, amikor az ember nem érzi azt, hogy nekem most nagyon ki kéne magamból valamit ordítanom. Egyszerűen ülsz, csak úgy vagy, és bepotyognak kis hangok, van egy-két hullám, jön egy kis lüktetés, dallam, ritmus, de ezek nem uralják el a létezésedet. Az benne a lényeg, hogy nem kezdenek el ezek a dolgok irányítani, nem veszik át az uralmat a létezésem felett, hanem teljesen olyan, mintha szimbiózisban élnénk. Mintha nem tudnám magamtól elválasztani. Ez olyan érzés, mint mikor leülök a zongorához és nem azt érzem, hogy ott vagyok én és a zongora, hanem azt érzem, hogy a zongorával együtt alkotunk egy egységet. Vagy akár a hegedűmmel együtt. Nekem nyilván ez onnan is jön, hogy tizenhárom évig volt a kezemben a hegedű, és már gyerekkoromban kicsit eggyé váltam a hangszeremmel, amikor játszottam rajta. Nekem van egy ilyen létezési formám, amire szükségem van.
- Ez az album szerintem, Te magad vagy. Amikor végighallgattam, számomra, nagyon színes, elmélyült volt mindegyik dal. Általuk megismerheti a színeidet a közönség.
Én is úgy gondolom, hogyha valaki ezt jól hallgatja, akkor sok mindent megtudhat rólam, vagy arról, hogy éppen, amikor születtek a dalok, akkor hogyan gondolkodtam a világról, vagy az adott témákról.
- Miután elkészült az albumod, utána elengedted, vagy a dalokkal még azért foglalkozol most is, alakítod, formálod őket?
Teljesen változó, mert van közte olyan szám, amire azóta nem is gondoltam, hozzá se nyúltam, rá se néztem, amióta kijött a lemez. Van olyan dal is, amit néha-néha újra előveszek, teljesen más hangszerelésben. Például ott van az „Üsd be a GPS-embe”, múltkor, a POKET szülinapon csináltam belőle egy ilyen egy szál gitáros, jazzes verziót loop station-nel. Szerettem egy ideig ezzel eljátszogatni. Szóval van ilyen, hogy van egy dal, aminek a tartalma még nem feltétlenül találkozott azzal a formával, amelyik formában a legjobban érvényesül, vagy legjobban kidomborodik az, amit én szeretnék kidomborítani. Természetesen szeretnék majd koncerteket, így ezen a szinten az egész album anyagával foglalkozom. Amikor kijött a lemez, akkor kicsit megpihentem, aztán utána megint azt éreztem, hogy jönnek a dallamok, gondolatok és egyszerűen muszáj leírni.
- Ebből is látszik, hogy a zene számodra az élet egyik kulcsfontosságú eleme. Segít a tovább haladásban, erőt ad minden helyzetben.
Elég fiatalon el kellett fogadnom, hogy ilyen vagyok, másrészt hogy olyan az élet amilyen. Tizennégy éves koromban elveszítettem Édesapámat. Onnantól kezdve kell hoznod egy döntést, hogy emiatt haragszol-e magadra, hibáztatod-e magadat, a családodat, vagy apádat, vagy a Jóistent. Ilyenkor az embernek az első zsigeri reakciója az, hogy valaki biztos tehet róla, vagy valaki biztos tehetett volna ellene. Vallásos családban nevelkedtem, ezért az első az, hogy a Jóisten biztos, hogy tehet róla, de ha nem tehet róla, akkor biztos, hogy tehetett volna ellene, de miért nem tett? Akkor jött ebből a szempontból egy elég sötét időszaka az életemnek, amikor nagyon hosszan küzdenem kellett azzal, hogy visszataláljak az életbe, arra hogy mi az élet értelme, mert nem találtam utána nagyon sokáig saját magamat és a saját életemet. Borzalmas pusztító érzés volt bennem, hogy ezt az egészet, minek csináljuk ? Aztán megtaláltam, hogy mi az élet értelme számomra. Megtaláltam azt, hogy én hogyan tudok létezni. Én úgy tudok létezni, hogyha holnap meghalok, vagy ma este, akkor nyugodt vagyok. Úgy szeretnék élni, hogyha holnap reggelre nem kelek föl, akkor is nyugodt legyek. Nem tudok este úgy lefeküdni aludni, hogy ne tegyem rendbe a dolgaimat. Ami tőlem telik, mindent rendbe teszek. Az elmémet, a lelkemet, a testemet, hogy úgy feküdjek le, hogy soha nem lehet tudni, hogy fölkelek-e még. Egyetlen megmásíthatatlan szabálya az életnek, hogy egyszer véget ér és nem tudhatjuk hogyan és mikor. Ezt az egy szabályt kell átfolyatnunk magunkon, és akkor nem fogjuk az értékes perceinket szeretet nélküli állapotokra elpocsékolni.
Pifkó Szera
