Ódor Kristóffal, a Centrál Színház tagjával már több alkalommal olvashattak interjút a Színházi 10 perc blogon. Azokból a beszélgetésekből is kiderült, hogy Kristóf mennyire kreatív, sokoldalú és aktív, ennek köszönhetően nagyon pörgős hétköznapokat él. Ezért többek között kíváncsi voltam arra, hogyan élte meg azt, hogy egyik pillanatról a másikra, bizonytalan időre, abba kellett hagynia a játékot színházban, filmsorozatban.
Fotó: Köő Adrien
- 2020. március 12-e óta nem ment föl a függöny a Centrál Színházban. Hogyan hatott rád a hír, hogy bizonytalan ideig nem játszhattok?
Amikor ez az egész karantén elkezdődött, akkor annyi minden volt egymás után, hogy örültem, hogy egy kicsit szusszanhatok. A Centrálban is volt bemutató, a Mary Page Marlowe. Előtte volt pár nappal a Mozsár Műhelyben egy nehéz előadás, az Álmos utas haragja, amiben harminckét percen keresztül egyedül kell beszélnem, azután volt még egy Cseh Tamás koncert, a Váróterem. Bemutattuk vasárnap a Mary Page Marlowe című előadást, és onnantól kezdve mindennap My Fair Lady lett volna, valamint azon a hétvégén duplát játszottam volna. Egy tenyér, ha csattan és az Álmos utas haragja is egymás után volt úgy, hogy ráadásul akkor még ijesztő módon beteg is voltam. Március 12-én az esti előadást még megtartottuk, de már csak fél ház előtt játszottunk, mert sokan nem merték bevállalni, hogy eljöjjenek színházba. Ezt meg is tudom érteni, mivel akkora pánikkeltés volt ezzel az egésszel kapcsolatban szinte minden média felületen.
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Ódor Kristóf az Álmos utas haragja című előadásban a Mozsár Műhelyben
- Ez ihlette a „YOUTUBEOZZ (Maradj otthon, plizz)”! című számodat is…
Az elején ez a pánik rám is hatott és volt olyan hét, amikor nem mozdultam ki a lakásból. Amikor a karantén elkezdődött, annyira féltem attól, hogy majd minden be lesz zárva, hogy irgalmatlan bevásárló körutat tartottam. Szoktam festeni, ezért az ételeken kívül vásároltam egy rakat vásznat, ecsetet, festéket, meg könyveket is. Az elején még én is azt vallottam, hogy a vírushelyzet megfékezésének az otthonmaradás a kulcsa és abban reménykedtem, ha ezt tényleg betartjuk, akkor hamarabb vége lesz ennek az egésznek.
Volt ez a „Maradj otthon!” megmozdulás és sokan erre mindenféle tartalmakat gyártottak. Akkor láttam Kovács András Péter videóját és az nagyon tetszett. Ennek kapcsán jutott eszembe, ha már úgyis otthon vagyok és nem csinálok semmit, le kell kötni a kreatív energiákat. Mivel azelőtt annyira be volt táblázva színházilag az életem, ilyen kreatív dolgokkal már egy jóideje nem tudtam foglalkozni, pedig ezt szeretem. Az is érdekes, hogy egy miskolci ismerősömmel, Nagy Nándi zeneszerzővel raktuk össze ezt a számot. Amikor még Miskolcon voltam, sok kreatív dolgot csináltunk, ott volt rá lehetőség is, idő is. A szöveget most is én írtam, Nándi írt rá zenét, hangszerelte és csinált egy alapot rá. Én felénekeltem, visszaküldtem neki, ő összerakta, öcsémnek is írtunk bele egy részt, ő is felénekelte és kitaláltunk hozzá egy homemade klippet. Mindent szigorúan otthonról.
- A klippben sok színészkollégád is feltűnik…
Igen, sokan. Amikor elkészült a dal, akkor írtam egy csomó színészkollégámnak, hogy esetleg lenne-e kedvük csinálni egy pár másodperces felvételt arról, hogy mit csinálnak a karanténban, és nagyon sokan küldtek. Egészen szép nézettsége volt, több mint tízezren látták. Fülbemászó lett ez a dal. Nagy Nándi érzi ezt, hogyan kell slágeres zenéket írni. Ezután csináltam egy rap számot, meg volt még egy lírikus, balladisztikus nóta is, de végül annak csak a szövege készült el, abból nem lett dal, mert amikor össze akartuk rakni, már vége is volt a karanténnak.
- A klippen kívül a közönség a karantén ideje alatt láthatott még a Centrál Színház Facebook oldalán is szövegösszemondó videókban…
A Centrál Színház szerintem a színházak közül a legjobban kezelte ezt a karantén helyzetet az online média felületein. A Centrál mindig is jól építette a közönségkapcsolatait, erre nagyon-nagy figyelmet fordított. A karantén ideje alatt is tök jó dolgokat találtak ki és végig szolgáltattak valamiféle tartalmat, amit néztek is a követői. Volt olyan videó, amit több mint háromszázezren láttak, azért az nagyon komoly szám. Az a Centrál legfőbb célja, hogy a közönség ki legyen szolgálva. A karantén ideje alatt ezeket a szövegösszemondó videókat is mindannyian szívesen csináltuk.
- A beszélgetésünk elején szóba került a Váróterem című Cseh Tamás emlékest, amiben te is énekeltél két dalt. A musicalak világa után milyen élmény volt számodra az ő dalait énekelni?
Figyelj, igazából a Bereményi szövegei versként, líraként is értelmezhetőek. Nem is véletlen az, hogy a Cseh Tamás dalok általában nem nagy éneklős nóták, inkább mindegyiknek van egy karaktere, de az nem az éneklésről szól, hanem a mondanivalóról. Emellett persze zeneileg is van bennük sok érdekes dolog, és ezt jól megcsinálták a mi előadásunkban a Bonus Track-esek, jó volt a hangszerelés. Bátran nyúltak hozzá a dalokhoz. Hangszerelésben csomó fel lett turbózva és lett az egésznek egy színházi formája. Szerintem Cseh Tamás is bírta volna. Keresztes Tamás volt a koordinátor, jól ráérzett a dalok világára.
- Neked ez mennyire volt a világod?
Nézd, annyira nem voltam Cseh Tamás rajongó, nem igazán hallgattam a dalait, de azért egy párat ismertem közülük. A Váróterem előadásunk arra volt jó, hogy megismertem még egy csomót ezekből a dalokból és mivel most már jobban ismerem őket, ezért jobban is szeretem természetesen. Így voltam anno a Beatles-el is az egyetemen. A legnépszerűbb számaikat ismertem, amiket a legtöbb ember. Akkor az volt a feladatunk, hogy az összes dalukat végig kellett hallgatnunk, ez tizenkét albumot jelent, több mint kétszáz dallal, és egyik zseniálisabb mint a másik. Egy idő után már nem is mertek koncertezni, mert kb folyamatos életveszélyben voltak, olyan szinten rajongtak értük, akkor vonultak el a nyilvánosság elől, és reformálták meg gyakorlatilag a könnyűzenét.
Ódor Kristóf a Váróterem című előadásban
- Szerinted Magyarországon elképzelhető lenne ilyen fajta rajongás?
A Beatles az még a modern kor volt, most meg már a posztmodernt éljük. Most már minden elvesztette a jelentését. Vannak most is nagyon nagy sztárok és rajonganak is értük, de ki tudja, hogy az meddig tart, most már egy-két év alatt eltűnik valaki. Magyarországon nem tudom elképzelni, hogy ekkora sztár legyen bárki is, mert ez egy annyira kicsi ország, hogy itt a sztárok is kicsit fapadosabbak, inkább csak celebek. Nálunk alig van igazi klasszikus nagy sztár, nehéz ilyet mondani, de szerintem Presser Gábor például ilyen.
- Te hogyan definiálnád a sztár fogalmát? Ki tekinthető annak?
Az, hogy tudják, hogy valaki kicsoda az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki sztár. Főleg a közösségi média világában, az határoz meg embereket, hogy hány követőjük van. Ez, és más kb. semmi. Ez az egész influenszer világ kamu. Bár az emberek tudják ezt, mégis követik őket, de a kérdés az, hogy miben várnak útmutatást tőlük. Ezek inkább trendek, nem is az ember a lényeg. Kevés az olyan influenszer, aki tényleg valami jó dolgot közvetít és arra jön a követő. A legtöbb az olyan közülük, hogy a posztok tartalmát a lájkok és követők számához alakítja, ezért sokszor a fele sem igaz annak, amit megosztanak. Ez is megnehezíti azt, hogy ma már kit nevezhetünk sztárnak. Mert például, ha van egy színész, aki komoly életművet tudhat magáénak, számos filmben szerepelt, sorozatokban esetleg, színházban frekventált helyeken van, és mondjuk nincs jelen a közösségi médiában, lehet, hogy kevésbé ismert, mint egy húszéves csaj -vagy fiú ne diszkrimináljunk- aki csak fürdőruhás képeket tesz ki a közösségi oldalaira, és van hatvanezer követője. Már nincs az a szoros összefüggés, hogy a teljesítmény határozza meg az ismertséget. Így már az értéke is devalválódik annak, hogy ki ismert. Régebben azok voltak ismertek, akik a tehetségüknek köszönhetően ott voltak a filmekben, a tévéjátékokban, a nyilvánosságban, mondjuk amikor még néztek egyáltalán tévét az emberek. Az egész megborult és ez már tényleg a posztmodern csimborasszója.
- Viszont a közösségi média használata nélkül lehet nem tudnak megtölteni nézőtereket a színházak, vagy más kulturális intézmények…
Figyelj, nem azt mondom, hogy ez feltétlen ördögtől való, sőt nagyon sok jóra lehet használni. Itt az a kérdés, hogy te mit akarsz ezzel elérni, vagy mi van miért? Van egy tartalom, amit te közvetítesz, annak van egy közönsége, vagy te a közönség kiszolgálásra gyártasz tartalmat. A szakkönyvekben elolvastad mit tegyél, hogy több követőd legyen. Nyilvánvalóan nem lehet erről nem tudomást venni, és lehet meg is halnának a színházak, ha nem lennének ott ezeken a platformokon. Érdekes látni, hogy melyik színház, mennyire veszi ezt komolyan. De napjainkban nagyon széttöredezett az egész kultúra, mint olyan.
- Te hogy érzed, mennyire kell neked jelen lenned és megnyilvánulnod a közösségi médiában?
Ez például egy jó része ennek a jelenlegi világnak, hogy kinyilváníthatod a véleményedet és élhetsz a véleménynyilvánítási jogoddal. Csak ez is nehéz, mert olyan szinten nem lehet eligazodni a dolgok között, hogy már az ember nem tudja, hogy mit gondoljon. Most a Színművészetinél, ott eléggé egyértelmű volt, hogy mit gondolok, kint is voltam tüntetni, de egy csomó mindenben nehéz állást foglalni. Az egyetemes emberi értékeket kéne szem előtt tartani és akkor azok alapján elevickélni, de annyira szét lett darabolva és töredezve a közélet, a kultúra, hogy nagyon nehéz így egy oldalt választani, hogy én csak itt, és csak ezt, mert azt sem lehet teljes mellszélességgel képviselni. De az is biztos, hogy nem jó megoldás, ha mindenki csak hallgat, és szépen kivár, hagyja, hogy sodorja az ár.
- Mit gondolsz a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyéről?
Az a fura ebben az egészben, hogy úgy tűnik, hogy itt irgalmatlan sértettségek és fájdalmak vannak az emberekben, és amikor már nincsenek nagyon érvek, akkor jön az, hogy ideológiai alapon húzunk határvonalakat. Amikor arról beszéltek, hogy nem mennek vidéki színházakba a Színműn végzett színészek, ezt összemosni azzal, hogy ennek ideológiai oka van, egyszerűen nevetséges Ennek nem ideológiai, hanem ízlésbeli oka van és az mindenkinek a szíve joga, hogy ő milyen ízlésű. Az SZFE-n nincsen ideológiai képzés, ízlésbeli képzés az elképzelhető. Nyilván, amilyen színházi közegből jönnek a tanárok, meg ami felé orientálnak téged szakmailag, az valamennyire az ízlésedet is meghatározza, de nem tiltják meg neked, hogy oda menj játszani, ahova akarsz, sőt, mindenben támogatnak. Rengetegen játszanak vidéki színházakban, akik a Színműn végeztek. Én is vidéken kezdtem. Jó is egy vidéki színházban játszani, ennek számos oka van, de mondjuk, ha azt látja egy frissen végzett színész, hogy egy adott színházba nem hívnak érdekes, izgalmas rendezőket, nem kísérleteznek, vagy nem történik olyan fajta munka, ami őt művészileg inspirálja, főleg frissen végezve tele ambícióval, akkor oda ezért nem szeretne menni. De, hogy tartja még magát az a fajta gondolkodás, hogy jobbos meg balos színház, hogy elnyomó baloldali színházi elit, az már eleve nonszensz. Sajnálom ezt az egészet és tudod, úgy tűnik, mintha lehetne kommunikálni, de nem. Ez szomorú és az a baj, hogy az ember kezd is kicsit kiábrándulni ebből az egészből, már semminek nincs igaz jelentősége szakmai vagy művészi értelemben. Régen például a POSZT-nak volt egy nívója és értéke, az egész ország színházi világáról volt egy átfogó kép, de most már az se az, ami volt, az egész szakma ilyen szinten szét lett szakítva. Ezek a dolgok mind nem a párbeszédet segítik elő. Nem tudom hova fog ez vezetni.
Pifkó Szera