„Emberségességet visszájára fordító görcsös megszállottság” jellemzi Hegedűs Géza színházi szakíró és kritikus szerint, Moliére vígjátékainak figuráit. Ilyen fajta megszállottság uralkodik el az 1668-ban írt Fösvény főhősén a kapzsi, smucig és pénzhajhász Harpagonon is, akit egyetlen szerelme, a pénz tesz először félelmetessé, majd elviselhetetlenné és végül nevetségessé.
A Gózon Gyula Kamaraszínházban Csiszár Imre rendezésében tökéletesen megfigyelhető ez a változás, köszönhető ez a Harpagont alakító Székhelyi Józsefnek is. Bársonyosan csengő hangja teszi az általa megformált fösvényt oly szerethetővé és olyankor szánni valóvá, de a legkevésbé ártalmassá. Ettől ez a figura kicsit olyan lett, mint egy házsártos nagypapa, akit annak ellenére szeret az egész család, hogy csökönyösségével és morgásával sokszor az őrületbe kergeti gyermekeit és unokáit. Ezt erősíti a Harák Judit által tervezett kopott, elnyűtt, mindenhol foszló és lógó háziköntös is, mely úgy csüng Székhelyi Józsefen, mintha hosszú-hosszú évek óta, a nap 24 órájában ezt viselné. Az általa megformált embernek a jellemét tükrözik Csiszár Imre díszletének fekete falai is, melyek kiemelik a középen lévő ajtót, amely ebben az esetben nem csak és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy ki-be mászkáljanak rajta egyik helységből a másikba, hanem szimbóluma is a gazdagság és a szegénység közötti átjárónak.
A színház egyfajta csapatmunka, mindenkinek oda kell figyelnie az adott jelenetben kapott aktuális partnerére, így fenntartva az összhangot és a néző folyamatos figyelmét. Moliére úgy írta meg ezt a művet, hogy számos páros jelenet van benne, amelyeknél nagyon fontos az előbb említett csapatmunka, mely ebben az előadásban többször is érzékelhető. Különösen tapasztalható ez a Cléante inasát, Fecskét alakító Széll Attila és a Harpagon fiát, Cléantet alakító Máté Krisztián közös jeleneteinél. Széll Attila olyan Fecske szerepében, mint egy operaénekes, kinek meg sem kottyan kiénekelni a magas c-t, könnyedén, természetesen és lazán, nulla erőlködés nélkül formálja, a csintalan inas figuráját, mosolyt csalva ezzel a nézők arcára. Máté Krisztián ezzel szemben láthatóan majd megfeszül abba, hogy hozza a laza, majd széteső, páváskodó fiatal látszatát, akit két dolog érdekel, önmaga és a szerelme, Marianna (Takács-Kiss Zsuzsanna). Ez a fajta, jelenet-megmentő alakítás tapasztalható még Harpagon lánya, Eliz (Gera Marina) és szerelme Valér (Hajdú László) jeleneteinél is, habár itt már az előadás „ágyjeleneténél” tapasztalható valamiféle egymásra hangolódás. Ez sajnos nem tart ki az előadás végéig, mert Gera Marina sipítozó Elize sokszor görcsössé válik, Hajdú László pedig már-már annyira tökéletesen hozza a tenyérbe mászó, nyálassá és undorítóvá váló hízelkedő talpnyaló szerepét, hogy az helyütt már sok, és kevésbé szimpatikus.
A tökéletes összhang a házasságközvetítő Fruzsinát játszó Tímár Éva és Székhelyi József között tapasztalható, akik közös jelenetükben éltek a szöveg adta lehetőségekkel, megmutatva ezzel azt, miért olyan szerethető még ma is a moliérei színház. Az előadás talán legjobban sikerült része az, amikor Harpagon összehívja szolgáját (Vincze Marci), inasát (Erdei Gergő), Jakabot (Janik László), aki egy személyben testesíti meg a szakácsot és a kocsist, cselédjét (Haik Viktória), gyermekeit, Elizt (Gera Marina) és Cléantet (Máté Krisztián), valamint titkárát, Valért (Hajdú László). Itt csúcsosodik ugyanis ki az egészséges nép igazságát hirdető szolga, cseléd, és szakács segítségével, hogy Harpagon jelleme fösvénységében mennyire természetellenessé és nevetségessé vált. Janik László Jakabja harsányságával, nyersségével és szókimondásával adja meg a kegyelemdöfést a zsugori főnökének. Innentől az események - melyek mozgatórugója természetesen a pénz és a szerelem- felgyorsulnak, a dolgok először összekuszálódnak, majd hirtelen derül fény minden titokra és érthetetlen dologra.
Az előadás végén az a bizonyos gazdagság és szegénység közötti ajtó nyitva marad, és Harpagon fösvénysége végleg értelmét veszti.
Fotók forrása: A Gózon Gyula Kamaraszínház honlapja